múlt-kor

Szerző: Rothman Gabriella

Ha számba vesszük a modernizmus meghatározó alkotóit, döntő többségben férfiak neve sorjázik majd egymás után. Annak ellenére, hogy a gyengébb nem hasonlóan tehetséges tervezőkkel dicsekedhetne, szerepüket ma még meglehetősen alulértékelik. A francia Charlotte Perriand azonban azon kevesek közé tartozik, aki az erőteljes férfidominancia ellenére – a gépkorszak esztétikáját meghonosítva a lakberendezésben – egy stílus jelképeit, a modernizmus ikonjait alkotta meg.

    A modern formatervezés egyik legizgalmasabb alakja 1903-ban született Párizsban. Alig 18 évesen iratkozott be az iparművészeket képző Ecole de l’Union Centrale des Arts Décoratifs-ba, ahol a hagyományos esztétikai értékek ellenében, a város utcáin akkoriban látható autók és biciklik váltak érdeklődésének fő témájává és egyre szaporódó alkotásainak fő inspirációs forrásává. A diplomaosztás utáni munkakeresés kissé bizonytalan időszakában ajánlotta figyelmébe egyik ismerőse Le Corbusier-t, aki radikális nézeteit gyakorlati tevékenysége mellett könyv alakban is publikálta.

Szerző: Rothman Gabriella

A modern formatervezés története a XIX. századi Angliába nyúlik vissza. Az iparosodás és a társadalmi átalakulások, az élet és a művészet egymásra hatása révén egy új művészeti ág és azzal párhuzamosan egy komplex mozgalom bontakozott ki, amelynek vezető személyiségei közé olyan tervezők és teoretikusok tartoztak, mint John Ruskin, William Morris és az első ipari formatervezőként is emlegetett Christopher Dresser.

    A technika különböző területeinek tökéletesedése, a nagyipar rohamos fejlődése a XIX. század harmincas éveitől lehetővé tette a szériagyártást. Azok a termékek, amelyek eddig kézzel és egyenként készültek egy igencsak szűk, ám annál tehetősebb réteg számára, már nagyobb mennyiségben és lényegesen alacsonyabb áron váltak elérhetővé. Szintén erre az időszakra datálható a múzeumok és galériák alapításának kezdete és a kiállítások szervezése, amely jelentős lépés a művészetek szélesebb körű megismertetésében.

Szer­ző: Roth­man Gab­ri­el­la

A Ba­u­ha­us két­ség­te­le­nül a XX. szá­zad leg­meg­ha­tá­ro­zóbb mű­vé­sze­ti és ipar­mű­vé­sze­ti is­ko­lá­ja és moz­gal­ma. A tö­meg­ter­me­lés és a mér­ta­ni egy­sze­rű­ség ál­tal meg­ha­tá­ro­zott funk­ci­o­na­lis­ta esz­té­ti­ka olyan al­ko­tá­sok lét­re­jöt­tét ered­mé­nyez­te, ame­lyek mö­gött jó né­hány nagy­ha­tá­sú ter­ve­ző­-óri­ás állt. Raj­tuk kí­vül azon­ban szá­mos, nem ke­vés­bé je­len­tős al­ko­tó is te­vé­keny­ke­dett az is­kola ke­re­te­in be­lül, akinek mun­kás­sá­ga ed­dig ér­dem­te­le­nül ke­vés fi­gyel­met ka­pott.

    Az 1920-as évek­től kez­dő­dő­en az egy­re na­gyobb te­ret hó­dí­tó prog­resszív irány­zat a min­den­na­pi kör­nye­zet alap­ve­tő meg­re­for­má­lá­sát te­kin­tet­te cél­já­nak. A funk­ci­ó­ból ki­in­du­ló tár­gyal­ko­tás, a jó­zan ge­o­met­ria és a tisz­ta szí­nek su­gall­ta új­ke­le­tű egy­sze­rű­ség olyan szem­lé­let­té/áram­lat­tá vált, amely a Ba­u­ha­us fa­lai kö­zött nyer­te el le­gát­gon­dol­tabb és leg­ki­fi­no­mul­tabb ki­fe­je­zé­si for­má­ját.

Szerző: Ru­bócz­ki Er­zsé­bet

A belső te­re­ket és a külső fa­la­kat dí­szítő gipszs­tuk­kók je­lentősé­ge az el­múlt év­szá­za­dok­ban, sőt évez­re­dek­ben meg­le­hetősen so­kat vál­to­zott. Vol­tak ko­rok, ami­kor ma­gá­tól ér­tetődő ter­mé­sze­tes­ség­gel al­kal­maz­ták, pél­dá­ul az ókor bi­zo­nyos idősza­ká­ban, vagy a ba­rokk és a ro­ko­kó épí­té­szet­ében, de vol­tak kor­sza­kok – például a ro­man­i­ka vagy a gó­ti­ka ide­jén –, ami­kor szin­te tel­je­sen el­tűn­tek.  Hek­ti­kus­nak is ítél­hető vál­to­zá­sai  min­dig a „nagymű­vé­sze­tek”, az­az az épí­té­szet, a fes­té­szet és a szobrászat stí­lus­vál­to­zá­sa­i­val együtt, azok­kal szo­ros össze­füg­gé­se­ket mu­tat­va tör­tén­tek.

    A gipszs­tuk­kó ké­szí­té­séről az első em­lí­tés­re mél­tó em­lé­kek az ókor­ból ma­rad­tak fenn: a ko­ra­be­li le­írá­sok, il­let­ve a ré­gé­sze­ti fel­tá­rá­so­kon előke­rült tö­re­dé­kek ma­gas szín­vo­na­lú stuk­kó­mű­vé­szetről árul­kod­nak. Első fény­ko­ra a ró­mai csá­szár­ság idősza­ká­ra da­tál­ha­tó, ami­kor a bi­ro­da­lom gaz­dag­sá­ga és jó­lé­te ha­tal­mas ma­gán- és ál­la­mi épít­ke­zé­se­ket tett le­hetővé.

Szer­ző: Roth­man Gab­ri­el­la

Nem­rég mu­tat­tak be Né­met­or­szág­ban egy olyan mo­bil la­kó­egy­sé­get, amely­ről épí­té­szek, for­ma­ter­ve­zők és szak­fo­lyó­i­ra­tok is ma­ra­dék­ta­lan el­is­me­rés­sel nyi­lat­koz­tak. Wer­ner Aiss­lin­ger „hor­doz­ha­tó há­za” nem­csak szel­le­mi­sé­gé­vel és a rész­le­tek ki­fi­no­mult össz­hang­já­val idéz­te fel azo­kat a még ma is ki­vé­te­le­sen nagy­ha­tá­sú al­ko­tá­so­kat, ame­lyek­re az épí­té­szet­tör­té­né­szek a ze­ne­tör­té­net­ből köl­csön­vett Ge­samt­kunst­werk jel­zőt al­kal­maz­zák: komp­le­xi­tá­sa és funk­ci­o­na­li­tá­sa ré­vén a vé­ge­red­mény is ugya­no­lyan ér­té­ket kép­vi­sel.

    A „Ge­samt­kunst­werk” ki­fe­je­zés Ri­chard Wag­ner­től szár­ma­zik, aki sa­ját ope­rá­it ír­ta le ve­le, utal­va a ze­ne, a drá­ma­i­ro­da­lom és a szín­ház meg­bont­ha­tat­lan mű­vé­szi egy­sé­gé­re. Az épí­té­sze­ti sza­ki­ro­da­lom­ban a szó ere­de­ti je­len­té­sé­hez iga­zod­va olyan, azo­nos irány­el­vek men­tén ter­ve­zett és ki­vi­te­le­zett épü­le­tek jel­lem­zé­se­kor hasz­nál­ják e fogalmat, ahol ma­ga az épít­mény, an­nak bú­tor­za­ta, de­ko­rá­ci­ó­ja, a ki­e­gé­szí­tők hosszú so­ra, ese­ten­ként a kör­nye­zet is egy­azon kon­cep­ció kö­vet­ke­ze­te­sen meg­va­ló­sí­tott és egyen­ran­gú ele­me.