Hó­fe­hér elegancia

Szerző: Lo­vas Ce­cí­lia  Fo­tó: Im­re Bar­na­bás

Kép­zel­je­nek egy nap­fény­ben fürdő, min­den ízé­ben ki­for­rott, nagy­lép­té­kű vil­lát, va­la­hol Olasz­or­szág­ban. Amit ren­del­te­téssze­rű­en hasz­nál­nak, még­is mu­ta­tós – már-már film­vá­szon­ra kí­ván­ko­zik. Ahol fé­nyek, han­gu­la­tok és tex­tú­rák ural­kod­nak, no meg hó­fe­hér ele­gan­cia, egy­faj­ta ti­tok­za­tos at­mosz­fé­rá­val tölt­ve meg a nagy­sza­bá­sú en­te­riőrt. Az­tán ezt a vil­lát gon­do­lat­ban te­le­pít­sék át hoz­zánk, az Al­föld­re.

    Nap­ja­ink ha­zai kú­ri­a­é­pí­té­sze­te, már amennyi­ben be­szél­he­tünk ilyen ka­te­gó­ri­á­ról, mél­tó rep­re­zen­táns­sal gya­ra­po­dott a kö­zel­múlt­ban. Igaz, az egy­ko­ri fa­lu­si is­ko­lá­ból ki­a­la­kí­tott épü­let a tor­nác és a jól meg­szo­kott osz­lop­rend ki­vé­te­lé­vel nem sok je­gyet őrzött meg a né­pi arc­hi­tek­tú­ra jel­leg­ze­tes­sé­ge­iből, han­gu­la­tá­ban még­is idé­zi a múl­tat.
    Rőth Re­ná­ta belsőépí­tész, a Fonte Bútorházzal együtt­működve, vér­be­li mes­ter­mű­vet ho­zott lét­re a haj­da­ni fa­lak közt. Míg az épü­let külső ar­cu­la­ta a ki­lenc­ve­nes évek új­ra­pol­gá­ro­so­dá­si fo­lya­ma­tá­val össze­füg­gés­ben a vil­la­épí­té­szet ti­pi­kus ha­zai je­gye­it vi­se­li, ad­dig a belső terek belsőépítészeti megoldásai, tértől és időtől füg­get­len, koz­mo­po­li­ta miliőt árasztanak, s így ép­púgy fellelhetnénk Ró­má­ban, Ka­li­for­ni­á­ban vagy Bu­da­pes­ten. A kú­ria azon rit­ka ese­tek kö­zé tar­to­zik, ami­kor a tu­laj­do­nos-meg­ren­delő tel­jes bi­zal­mat sza­va­zott a belsőépí­tész­nek, aki így tudá­sa leg­ja­vát csil­log­tat­hat­ta meg az átépítés során.

    Ad­va volt te­hát az egy­ko­ri is­ko­la­épü­let, ame­lyet a ko­szo­rú­ig vissza­bon­tot­tak. Az új tetőszer­ke­zet az ere­de­ti bel­ma­gas­ság meg­tar­tá­sá­val ké­szült el, le­hetővé té­ve, hogy a nap­pa­li és az ebédlő te­ré­be később pi­káns lát­vá­nye­lem ke­rül­hes­sen: százötven éves fa­ge­ren­dák dí­szí­tik a plafont, sta­ti­kai sze­rep nél­kül, pusz­tán esz­té­ti­kai cél­lal  fel­hasz­nál­va – a ka­zet­tás mennye­zet he­lyett. Az épít­ke­zés so­rán a né­pi épí­té­szet egyik leg­ked­ve­sebb és leg­jel­leg­ze­te­sebb ele­me, a tor­nác is áta­la­kult. Be­ü­ve­gez­ték, így egy­faj­ta üveg­ház­sze­rű fo­lyo­só­ként, a későbbi te­ret me­gelőle­gező bel­épőként hú­zó­dik a föld­szin­ten. Rep­re­zen­tá­ci­ós sze­re­pén túl még egy fel­ada­tot ka­pott, ne­ve­ze­te­sen egy­be­fű­zi a ré­gi épü­le­tet a mel­lé épí­tett új­jal, a ga­rá­zzsal és a fürdőházzal.

    A tor­nác te­hát a fog­adó­pont. Fe­hér, ki­mért és ele­gáns. Kőbur­ko­la­ta, amely ér­des fe­lü­le­ti ha­tá­sá­val pa­lá­ra em­lé­kez­tet, mint­egy alá­húz­za, ki­eme­li az osz­lop­csar­nok egy­sze­rű­sé­gét, mely­ben egyet­len, jel­zé­sér­té­kű bú­tor­da­rab áll: a ge­o­met­ri­kus vo­nal­ve­ze­té­sű, fo­nott ka­na­pé, hó­fe­hér pár­nák­kal. Minősé­gi da­rab – a Tá­vol-Ke­let és az egy­ko­ri gyar­ma­tok kul­tú­rá­ja ih­le­tte bú­to­rairól is­mert, olasz Ger­va­so­ni gyár mo­dell­je. A Hephaistostól válogatott szép üvegvázák, mécsestartók, kovácsoltvas csillárok és  kínai szobrok ugyanezt a nyugalmat és békét sugallják. A tor­nác vé­gén a kony­ha, közepén az eme­let­re ve­zető lépcsőház je­le­nik meg, ezt tég­la­fal jel­zi, ám nem a jól ismert vörö­ses-barnás ár­nya­lat­ban, ha­nem az Al­föld­re jel­lemző sár­gás, a lösz­tég­lá­ra em­lé­kez­tető vál­to­zat­ban. A tor­nác­ról bel­jebb   ke­rül­ve az­tán fel­tá­rul a tér. Nagy­sza­bá­sú en­te­riőrben ta­lál­juk ma­gun­kat, az ebédlő és a nap­pa­li egy­üt­te­sé­ben. Ki­mért ge­o­met­ria, tö­ké­le­tes arány­rend és az em­be­ri érin­tés eset­le­ges­sé­ge – ezek összes­sé­géből áll össze, vá­lik él­hető, egy­sé­ges egésszé a két helyiség. Az ebédlőben a már em­lí­tett Ger­va­so­ni bú­to­rok­kal ta­lál­koz­ha­tunk, Pa­o­la Na­vo­ne Ot­to kol­lek­ci­ó­já­val. Egy­sze­rű vo­nal­ve­ze­té­sű, fi­nom fa­ra­gás­sal dí­szí­tett kon­zo­lasz­tal és ha­tal­mas, egye­di mé­ret­re gyár­tott ebédlőasz­tal – mind­kettő hó­fe­hér cot­to fed­lap­pal hí­vo­gat. Utób­bi kö­rül nád­fo­na­tos hát­támlájú, ke­cses szé­kek so­rakoznak. Fe­hér fe­hér­rel, ame­lyet is­mét csak a bur­ko­lat fog ke­ret­be. A tor­ná­con a már meg­is­mert szür­ke kőbur­ko­lat vö­rö­ses-bar­nás eg­zó­tá­val, Mer­ba­u­val vál­ta­ko­zik, amely ter­mé­sze­te­sen je­le­nik meg az aj­tók anyagaként is. A két­szár­nyú aj­tó­kat fa­ra­gott ho­mokkő-keret kíséri és ez a matéria is vissz­hang­ra ta­lál a nappali kan­dal­lójának kőburkolatában.

    A hó­fe­hér han­gu­lat itt is foly­ta­tó­dik, a Gi­or­get­ti klasszi­kus ele­gan­ci­ájú mes­ter­da­rab­ja­i­val. Le­on Kri­er nagy kors­tí­lu­sok ízét ho­zó ka­na­péi és fi­no­man dí­szí­tett asz­tal­kái a vö­rö­ses ki­li­me­ken kapnak he­lyet és ez az élénk ko­lo­rit tűnik fel a ko­vá­csolt­vas csil­lá­rok lám­pa­ernyőin is. Hátul a Ge­va­so­ni fo­nott ­lám­pái állnak, mint­egy vi­zu­á­lis geg­ként, a bú­to­rok ho­ri­zon­tá­lis ki­ter­je­dé­sét el­len­sú­lyo­zó ver­ti­ká­lis elem­ként. Az össz­hang szem­be­szökő, pe­dig ko­rok, stí­lu­sok és táj­egy­sé­gek ad­nak e tér­ben egy­más­nak ran­de­vút. Így tör­té­nik ez az ebédlő mel­letti  szülői há­ló­ban is, eb­ben a sa­já­tos han­gu­la­tú enteriőrben, ahol a bu­ja vö­rö­sek és na­ran­csok, a  ter­mé­sze­tes alap­anya­gok, a Ger­va­so­ni  bú­to­rai a Tá­vol-Ke­let­re ka­la­u­zol­nak. Ta­ta­mi­ra em­lé­kez­tető ágy áll itt, mély­bar­na, ere­zett, struk­tu­rált tró­pu­si fá­ból, szé­les pe­rem­mel, jel­zé­sér­té­kű hát­tám­lá­val. Mö­göt­te a falon, lé­leg­ze­te­lál­lí­tó a vö­rö­ses bam­busz­ta­pé­ta – szintén a Hephaistostól –, melynek iz­zá­sát az ab­la­kok át­tetsző, na­ran­csos füg­gö­nye  fo­koz­za. Har­mó­nia felsőfo­kon. A Rőth Re­ná­ta te­rem­tet­te en­te­riőrök a nyu­ga­lom­ról szól­nak. Szép­ségről, komp­ro­misszu­mok nél­kül.