Egy otthon a déliek stílusában
Szerző: Lovas Cecília Fotó: Métir Stúdió
Az utóbbi években mintha gombamód szaporodnának a mediterránnak nevezett villák, lakóparkok és lakásbelsők – sokan úgy vélik, egy kis cottóval, terméskő lábazattal, esetleg spalettával és néhány kaspóval, no meg az elmaradhatatlan sárgás-narancsos színárnyalatokkal már elő is állt a napjaink legtrendibb stíljére „hangszerelt” ház. Ritkán látott szép példa, amikor egy hazai alkotó, ráérezve a déliek szélfútta, sóitatta, édes-bús romantikájára, valami olyat tesz asztalra, azaz épít-építtet fel, amely valóban megállja a helyét, s nem csupán nálunk, hisz a produktum láttán az az érzésünk, hogy a ház akár tőlünk délre, autentikus környezetben is megszülethetett volna. Sándor Éva belsőépítész, a tőle A megszokott színvo-nalon, vérbeli mediterrán életteret teremtett a budai hegyekben.
A mediterrán kifejezés manapság mintha hívószóvá vált volna. A mintaválasztás persze érthető – vérbő, életkedvelő nemzet az olasz, a spanyol és a magyar egyaránt. Igaz, nekünk nincs tengerünk, nincs olívazöldekkel és égkékkel keretezett toszkán tájunk, azúrkék vízünk, van viszont bőséges napsütésünk, kézműves múltunk és gyönyörű, természetes köveink. Az élet napos oldalára vágyunk tehát – nem véletlenül. A művészi örökségekben és természeti értékekben gazdag Mediterráneum, a kultúra bölcsőjeként, mindig is zsigereinkben élő vágykép volt.
Nincs is ezzel semmi baj, csupán tudni kell bánni az eszközökkel, és látni kell az arányrendi és az anyagbeli különbségeket. Mert mitől is oly vonzó egy mediterrán lak? Nem csupán a nap bőséges sugaraitól megfáradt, kopott színeivel, az emberi érintést őrző, fakturált felületeivel, tapintásra késztető textúrájával és ősi erőt sugárzó, mégis nemes, természetes anyagtársításaival hat, de a hazaitól eltérő arányrendjével is, amelyről gyakran elfelejtkezünk. A mediterrán ház tagolt tömegek egymás fölé- és mellérendelt halmazából épül fel, a nálunk megszokottnál laposabb tetősíkokkal, amelyet a történeti és földrajzi hűség kedvéért stílszerű kolostorcserép, illetve annak modernizált, újragyártott változata fed. Ha megvan a megfelelő mérték és arány, jöhetnek az autentikus kellékek és anyagok – az oszloprend, ne adj’ isten a veranda vagy a belső kert, a kővel burkolt lábazat, a spaletták, netán az apácarácsok, a vakolt felületek, a terrakotta, a cotto, a márvány, a tufa, a kovácsoltvas és a rattan, a mintás lenvásznak, vagy épp a leheletfinom kelmék – stílustól és hangulattól függően. Más-más anyagválasztást kíván ugyanis egy elegáns, úri palazzo és egy vidám, nyári lak.
Sándor Éva, megrendelői kívánságára, nagyléptékű, levegős életteret rendezett be, amolyan modern palazzót, minden négyzetcentiméterét a házigazdák életmódjához, kívánalmaihoz igazítva. A feladat valóban grandiózus volt, hisz közel két évig folytak a munkálatok. Meglehetősen körülhatárolt elvárásoknak, gondosan kiérlelt, hosszú évek folyamán kialakult és jól megfogalmazott funkcionális igényeknek kellett megfelelnie, s így jóllehet, a térstruktúra szépségének láttatására kevesebb lehetősége maradt, mégis nagyvonalú terek egybefüggő hálójaként sikerült értelmeznie a társasági élet reprezentatív tereit. A ház három szintje – közel 800 négyzetméteren – két generációnak ad otthont.
A középső szint a szülők birodalma, közösségi, privát és funkcionális terek logikusan egymás mellé fűzött láncolata. A belépőt már az előszoba is elkápráztatja, kevés, de jelzésértékű bútoraival és az ablakot takaró, bambusszal kombinált római rolójával. A mindent átható délies, napsütötte hangulat már itt hatalmába kerít. Az előszoba mentén két traktusra bonthatjuk a teret. Innen indul az a közlekedő, melyet egyik oldalról funkcionális helyiségek sora szegélyez – gardróbszobák és a minden igényt kielégítő, testet-lelket kényeztető, hajópadló burkolattal készült fürdőtér. A közlekedő egy négyzetes, csupa üvegfalú térben „csúcsosodik“ ki a nappali-társalgó-olvasó szobában, amely klasszikus hangvételű bútoraival, vörös kárpitos, magas támlájú pamlagával amolyan budoár hangulatot sugároz.
Ha az előszobából a folyosó helyett a szemközti helyiségbe lépünk, feltárulnak a közösségi terek. Itt található a „lépcsőház”, amelyet szintén cottóval burkoltak, az egységes térkezelés jegyében. A pácolt tölgyből készült, kerámiabetétes lépcsők a legfelső szintre vezetnek, a kamaszok birodalmába. A tér színfoltja az üde, latinos eleganciájú fonott ülőgarnitúra, amelyen megpihenve feltárul az ebédlő, amelyhez az egyedi tervezésű tolóajtó vezet. Ez a ház központi, legreprezentatívabb tere a mészkőberakásos cottóval és a pompázatos ebédlőasztallal, esztergált, egyszerre testes és mégis kecses, karakteres lábaival. Hogy a – bútorzat többségéhez hasonlóan – Spanyolhonban beszerzett darab hangsúlyos megjelenését oldják, magas támlájú, fehér szoknyás székek sorakoznak körülötte, fölötte finom ívű, dús kovácsoltvas csillár függ, háttérként pedig a napsütötte tájakat idéző, koptatott derűs falfestés szolgál.
Az ebédlőt egyik oldalról a hatalmas, vendéglátásra méretezett konyha szegélyezi, a másik oldalról a nappali, amelybe letisztult hangvételű, mégis hatásos belsőépítészeti geg, egy mészkőkapuzat alatt léphetünk be. Az átlátást, a térérzékelést a fal kovácsoltvas motívummal díszített áttörése is segíti, az arab építészet hatását idézve. A nappaliban szintén barátságos, természetes anyagokból készült bútorok találhatók – bőr, gyékény, tömörfa és vászon él egymás mellett a legnagyobb természetességgel, sőt, az asztalkák kézi faragott díszítése egyfajta keleties, indiai hatást is sejtet. E helyiségből nyílik a könyvtárszoba és a csupa üveg télikert, amelyek, sok egyéb mellett, a mindennapok örömforrásai közé tartoznak ebben a házban.
Az alsó szint a rekreáció, a pihenés szigete. Az uszoda élménymedencéje és az azt körülölelő traktus, a látványos bárral és kényelmes heverészésre sarkalló pihenővel pompőz, már-már érzéki, dús térként hat. Bizonyos részletei, így a mozaikburkolatot kapott, lépcsőzetesen kialakított medence, illetve a teret keretező, egységbe fogó, egyedi tervezésű oszlopok, az íves zuhanyfülke – amelyek Sándor Éva szépérzékét és Balogh Anita iparművész mesterségbeli tudását dicsérik –, már-már Gaudi terveit idézik. E szinten találjuk még a torna- és fittnesstermet, illetve egy biliárdszalon és egy borbár előnyeit egyesítő, temperált termet, amely vélhetően a házigazda és vendégei egyik kedvenc helyisége lesz. Kandalló, egyedi tervezésű bortárolók és játékasztal teremtik a férfias miliőt – no meg a nyerstégla, a cotto és a fagerendák határozott együttese.
Az épület egészét jó értelemben vett eklektika uralja. Különböző korok, hangulatok, motívumok és emlékképek egymásra rétegződéséből alakult ki az egyedi igényekhez igazított, minden zugában megélhető „egész”, hogy keretet adjon egy nem mindennapi pályát befutott pár korántsem hétköznapi életének.
