2014. augusztus 29., Péntek - Beatrix, Emesztina, János

Egy otthon a déliek stílusában

Szerző: Lovas Cecília  Fotó: Métir Stúdió

Az utóbbi években mintha gombamód szaporodnának a mediterránnak nevezett villák, lakóparkok és lakásbelsők – sokan úgy vélik, egy kis cottóval, terméskő lábazattal, esetleg spalettával és néhány kaspóval, no meg az elmaradhatatlan sárgás-narancsos színárnyalatokkal már elő is állt a napjaink legtrendibb stíljére „hangszerelt” ház. Ritkán látott szép példa, amikor egy hazai alkotó, ráérezve a déliek szélfútta, sóitatta, édes-bús romantikájára, valami olyat tesz asztalra, azaz épít-építtet fel, amely valóban megállja a helyét, s nem csupán nálunk, hisz a produktum láttán az az érzésünk, hogy a ház akár tőlünk délre, autentikus környezetben is megszülethetett volna. Sándor Éva belsőépítész, a tőle  A megszokott színvo-nalon, vérbeli mediterrán életteret teremtett a budai hegyekben.

    A me­di­ter­rán ki­fe­je­zés ma­nap­ság mint­ha hí­vó­szó­vá vált vol­na.  A min­ta­vá­lasz­tás per­sze ért­he­tő – vér­bő, élet­ked­ve­lő nem­zet az olasz, a spa­nyol és a magyar egya­ránt. Igaz, ne­künk nincs ten­ge­rünk, nincs olí­va­zöl­dek­kel és ég­kék­kel ke­re­te­zett tosz­kán tá­junk, azúr­kék ví­zünk, van vi­szont bő­sé­ges nap­sü­té­sünk, kéz­mű­ves múl­tunk és gyö­nyö­rű, ter­mé­sze­tes kö­ve­ink. Az élet na­pos old­alá­ra vá­gyunk te­hát – nem vé­let­le­nül. A mű­vé­szi örök­sé­gek­ben és ter­mé­sze­ti ér­té­kek­ben gaz­dag Me­di­ter­rá­ne­um, a kul­tú­ra böl­cső­je­ként, min­dig is zsi­ge­re­ink­ben élő vágy­kép volt.
    Nincs is ez­zel sem­mi baj, csu­pán tud­ni kell bán­ni az esz­kö­zök­kel, és lát­ni kell az arány­ren­di és az anyag­be­li kü­lönb­sé­ge­ket. Mert mi­től is oly von­zó egy me­di­ter­rán lak? Nem csu­pán a nap bő­sé­ges su­ga­ra­i­tól meg­fá­radt, ko­pott szí­ne­i­vel, az em­be­ri érin­tést őr­ző, fak­tu­rált fe­lü­le­te­i­vel, ta­pin­tás­ra kész­te­tő tex­tú­rá­já­val és ősi erőt su­gár­zó, még­is ne­mes, ter­mé­sze­tes anyag­tár­sí­tá­sai­val hat, de a ha­za­i­tól el­té­rő arány­rend­jé­vel is, amely­ről gyakran el­fe­lejt­ke­zünk. A me­di­ter­rán ház ta­golt tö­me­gek egy­más fö­lé- és mel­lé­ren­delt hal­ma­zá­ból épül fel, a ná­lunk megszo­kott­nál la­po­sabb te­tő­sí­kok­kal, ame­lyet a tör­té­ne­ti és föld­raj­zi hű­ség ked­vé­ért stíl­sze­rű ko­los­tor­cse­rép, il­let­ve an­nak mo­der­ni­zált, új­ra­gyár­tott vál­to­za­ta fed. Ha meg­van a meg­fe­le­lő mér­ték és arány, jö­het­nek az au­ten­ti­kus kel­lé­kek és anya­gok – az osz­lop­rend, ne adj’ is­ten a ve­ran­da vagy a bel­ső kert, a kő­vel bur­kolt láb­azat, a spa­let­ták, ne­tán az apá­ca­rá­csok, a va­kolt fe­lü­le­tek, a ter­ra­kot­ta, a cot­to, a már­vány, a tu­fa, a ko­vá­csolt­vas és a rat­tan, a min­tás len­vász­nak, vagy épp a le­he­let­fi­nom kel­mék – stí­lus­tól és han­gu­lat­tól füg­gő­en. Más-más anyag­vá­lasz­tást kí­ván ugyan­is egy ele­gáns, úri pa­laz­zo és egy vi­dám, nyá­ri lak.

    Sán­dor Éva, meg­ren­de­lői kí­ván­sá­gá­ra, nagy­lép­té­kű, le­ve­gős élet­te­ret ren­de­zett be, amo­lyan mo­dern pa­laz­zót, min­den négy­zet­cen­ti­mé­te­rét a ház­igaz­dák élet­mód­já­hoz, kí­vá­nal­ma­i­hoz iga­zít­va. A fel­adat va­ló­ban gran­di­ó­zus volt, hisz kö­zel két évig foly­tak a mun­ká­la­tok. Meg­le­he­tő­sen kö­rül­ha­tá­rolt el­vá­rá­sok­nak, gon­do­san ki­ér­lelt, hosszú évek fo­lya­mán ki­a­la­kult és jól meg­fo­gal­ma­zott funk­ci­o­ná­lis igé­nyek­nek kel­lett meg­fe­lel­nie, s így jól­le­het, a térst­ruk­tú­ra szép­sé­gé­nek lát­ta­tá­sá­ra ke­ve­sebb le­he­tő­sé­ge ma­radt, még­is nagy­vo­na­lú te­rek egy­be­füg­gő há­ló­ja­ként si­ke­rült ér­tel­mez­nie a tár­sas­ági élet rep­re­zen­ta­tív te­re­it. A ház há­rom szint­je – kö­zel 800 négy­zet­mé­te­ren – két ge­ne­rá­ci­ó­nak ad ott­hont.

    A kö­zép­ső szint a szü­lők bi­ro­dal­ma, kö­zös­sé­gi, pri­vát és funk­ci­o­ná­lis te­rek lo­gi­ku­san egy­más mel­lé fű­zött lán­co­la­ta. A bel­épőt már az el­őszo­ba is el­káp­ráz­tat­ja, ke­vés, de jel­zé­sér­té­kű bú­to­raival és az ab­la­kot ta­ka­ró, bam­busszal kom­bi­nált ró­mai ro­ló­já­val. A min­dent át­ha­tó dé­li­es, nap­sü­töt­te han­gu­lat már itt ha­tal­má­ba ke­rít. Az el­őszo­ba men­tén két trak­tus­ra bont­hat­juk a te­ret. In­nen in­dul az a köz­le­ke­dő, me­lyet egyik ol­dal­ról funk­ci­o­ná­lis he­lyi­sé­gek so­ra sze­gé­lyez – gard­rób­szo­bák és a min­den igényt ki­elé­gí­tő, tes­tet-lel­ket ké­nyez­te­tő, ha­jó­pad­ló bur­ko­lat­tal ké­szült für­dő­tér. A köz­le­ke­dő egy négy­ze­tes, csu­pa üveg­fa­lú tér­ben „csú­cso­so­dik“ ki a  nap­pa­li-tár­sal­gó-ol­va­só szo­bá­ban, amely klasszi­kus hang­vé­te­lű bú­to­ra­i­val, vö­rös kár­pi­tos, ma­gas tám­lá­jú pam­la­gá­val amo­lyan bu­do­ár han­gu­la­tot su­gá­roz.
    Ha az elő­szo­bá­ból a fo­lyo­só he­lyett a szem­köz­ti hely­iség­be lé­pünk, fel­tá­rul­nak a kö­zös­sé­gi te­rek. Itt ta­lál­ha­tó a „lép­cső­ház”, ame­lyet szin­tén cot­tó­val bur­kol­tak, az egy­sé­ges tér­ke­ze­lés je­gyé­ben. A pá­colt tölgy­ből ké­szült, ke­rá­mi­a­be­té­tes lép­csők a leg­fel­ső szint­re ve­zet­nek, a ka­ma­szok bi­ro­dal­má­ba. A tér szín­folt­ja az üde, la­ti­nos ele­gan­ci­á­jú fo­nott ülő­gar­ni­tú­ra, ame­lyen meg­pi­hen­ve fel­tá­rul az ebéd­lő, amely­hez az egye­di ter­ve­zé­sű to­ló­aj­tó ve­zet. Ez a ház köz­pon­ti, leg­rep­re­zen­ta­tí­vabb te­re a mész­kő­be­ra­ká­sos cot­tó­val és a pom­pá­za­tos ebéd­lő­asz­tal­lal, esz­ter­gált, egy­szer­re tes­tes és még­is ke­cses, kar­ak­te­res lá­ba­i­val. Hogy a – bú­tor­zat több­sé­gé­hez  ha­son­ló­an – Spa­nyol­hon­ban be­szer­zett ­da­rab hang­sú­lyos meg­je­le­né­sét old­ják, ma­gas tám­lá­jú, fe­hér szok­nyás szé­kek so­ra­koz­nak kö­rü­löt­te, fö­löt­te fi­nom ívű, dús ko­vá­csolt­vas csil­lár függ, hát­térként­ pe­dig a nap­sü­tötte tá­jakat idé­ző, kop­ta­tott de­rűs fal­fes­tés szol­gál.
    Az ebéd­lőt egyik ol­dal­ról a ha­tal­mas, ven­dég­lá­tás­ra mé­re­te­zett kony­ha sze­gé­lye­zi, a má­sik ol­dal­ról a nap­pa­li, amely­be le­tisz­tult hang­vé­te­lű, még­is ha­tá­sos bel­ső­é­pí­té­sze­ti geg, egy mész­kő­ka­pu­zat alatt lép­he­tünk be. Az át­lá­tást, a té­rér­zé­ke­lést a fal ko­vá­csolt­vas mo­tí­vum­mal dí­szí­tett át­tö­ré­se is segíti, az arab épí­té­szet ha­tá­sát idé­zve. A nap­pa­li­ban szin­tén ba­rát­sá­gos, ter­mé­sze­tes anya­gok­ból ké­szült bú­to­rok ta­lál­ha­tók – bőr, gyé­kény, tö­mör­fa és vá­szon él egy­más mel­lett a leg­na­gyobb ter­mé­sze­tes­ség­gel, sőt, az asz­tal­kák ké­zi fa­ra­gott dí­szí­té­se egy­faj­ta ke­le­ti­es, in­di­ai ha­tást is sej­tet. E he­lyi­ség­ből nyí­lik a könyv­tár­szo­ba és a csu­pa üveg té­li­kert, ame­lyek, sok egyéb mel­lett, a min­den­na­pok öröm­for­rá­sai kö­zé tar­toz­nak eb­ben a ház­ban.


 
    Az al­só szint a rek­re­á­ció, a pi­he­nés szi­ge­te. Az uszo­da él­mény­me­den­cé­je és az azt kö­rü­lö­le­lő trak­tus, a lát­vá­nyos bár­ral és ké­nyel­mes he­ve­ré­szés­re sar­kal­ló pi­he­nő­vel pom­pőz, már-már ér­zé­ki, dús tér­ként hat. Bi­zo­nyos rész­le­tei, így a mo­za­ik­bur­ko­la­tot ka­pott, lép­cső­ze­te­sen ki­a­la­kí­tott me­den­ce, il­let­ve a te­ret ke­re­te­ző, egy­ség­be fo­gó, egye­di ter­ve­zé­sű osz­lo­pok, az íves zu­hany­fül­ke – ame­lyek Sán­dor Éva szé­pér­zé­két és Ba­logh Ani­ta ipar­mű­vész mes­ter­ség­be­li tu­dá­sát di­csé­rik –, már-már Ga­u­di ter­ve­it idé­zik. E szin­ten ta­lál­juk még a tor­na- és fitt­ness­ter­met, il­let­ve egy bi­li­árd­sza­lon és egy bor­bár elő­nye­it egye­sí­tő, tem­pe­rált ter­met, amely vél­he­tő­en a ház­igaz­da és ven­dé­gei egyik ked­venc he­lyi­sé­ge lesz. Kan­dal­ló, egye­di ter­ve­zé­sű bor­tá­ro­lók és já­té­kasz­tal te­rem­tik a fér­fi­as mi­li­őt – no meg a nyers­tég­la, a cot­to és a fa­ge­ren­dák ha­tá­ro­zott egy­üt­te­se.
    Az épü­let egé­szét jó ér­te­lem­ben vett ek­lek­ti­ka ural­ja. Kü­lön­bö­ző ko­rok, han­gu­la­tok, mo­tí­vu­mok és em­lék­ké­pek egy­más­ra ré­teg­ző­dé­sé­ből ala­kult ki az egye­di igé­nyek­hez iga­zí­tott, min­den zu­gá­ban meg­él­he­tő „egész”, hogy ke­re­tet ad­jon egy nem min­den­na­pi pá­lyát be­fu­tott pár ko­ránt­sem hét­köz­na­pi éle­té­nek.