Regős István

Tud­juk, a jó köny­ve­ket nem le­het egy­szer­re el­ol­vas­ni. Egy­szer meg nem elég. Be­fe­jez­ni sem le­het őket, csak ab­ba­hagy­ni és időnként vissza-vissza­tér­ni hoz­zá­juk. Mert ahe­lyett, hogy min­dent meg­vá­la­szol­ná­nak, még egy­szer annyi kér­dést fel­vet­nek.

    Regős Ist­ván festőmű­vészről meg­le­hetősen sza­bály­ta­lan mű­vé­sze­ti al­bu­mot la­poz­gat­hat az ol­va­só. Egy köny­vet, mely­ben ugya­no­lyan fon­tos­ság­gal bír egy ke­rék­pár­küllő, egy bú­gó­csi­ga mint Déry­né, Kos­suth, a vi­lág vé­ge, vagy ma­ga az Uni­ver­zum. A Regős-fé­le ka­le­i­dosz­kóp el­káp­ráz­tat: előtű­nik a gyer­mek­kor, majd fu­ra ál­lat­me­sék szem­ta­núi le­he­tünk, esetleg rejt­élyes kas­té­lyok va­rá­zsol­nak el. Eb­ben a vi­lág­ban mégis – bár­mily sa­já­tos is –, va­la­hogy ott­hon va­gyunk.
    Sze­münk előtt pe­reg­nek le a ki tud­ja ha­nyas évek: a Re­form­kor, a Fé­nyes sze­lek évei és általában Ke­let-Eu­ró­pa a Tra­bant al­kat­ré­szek­kel. Mert azon a szél­védőn is csak ugyan­azt az utat lát­tuk itt­hon, mint egy lu­xu­sa­u­tó­ból. De ki is le­het­ne  más, mint Regős, aki­nek a „pap­ír­ja­gu­ár” ki­pu­fo­gó­ja is ken­der­kóc­füs­töt ere­get és aki meg­al­kot­ja kom­for­tér­ze­tünk ne­to­vább­ja­ként a Tra­bant ka­na­pét. De – mert ízig-vé­rig ma­gyar em­ber – tu­li­pá­nos lá­dát is fab­ri­kál az uni­ver­zá­lis kis­au­tó­ból. Kor­le­nyo­ma­ta­it, ujj­le­nyo­ma­ta­it, lé­lek­le­nyo­ma­ta­it nem­csak olaj­fes­ték­be rög­zí­ti, de tár­gya­kat is ké­szít, ala­kít és át­ala­kít. Regős Ist­ván nem­csak meg­fest, de rá­fest, át­fest, ki­fest és be­fest. Nem csu­pán a vi­lá­got fes­ti meg, de be­fes­ti ma­gát a vi­lá­got: óra­mű­vek so­ro­za­tát, rá­di­ó­kat mű­so­ruk­kal a hom­lo­ku­kon, ke­ze ügyé­be eső tár­gya­kat és bútorokat  – éde­sany­já­nak, fel­esé­gé­nek, fi­a­i­nak –, még há­zuk ut­ca­szám­táb­lá­ját is. Weh­ner Ti­bor be­ve­zetője, No­votny Ti­ha­mér, Te­mes­si Fe­renc és P. Sza­bó Ernő sorai öntik szavakba e különös képi világ lényegét, rejtelmeit. S hogy mi ez? A hu­mor- és szel­le­mes­ség-ára­dat­ban nem ke­rül­het­jük el a csön­des meg­rend­ülést: min­dez el­ké­pesztően ró­lunk is szól. Ezek­ben a ké­pek­ben ott lap­pang a fér­fi­gon­dol­ko­dás di­a­da­la: vi­lág­mo­del­lek meg­al­ko­tá­sa, lét-fi­lo­zó­fi­ák „do­mi­nó­vá­ro­sa”, de ott van – és nem is a hát­tér­ben – az „Ag­gó­dó an­gyal”, esendősé­günk és sé­rü­lé­keny­sé­günk szob­ra. Ott van min­den, ami em­be­ri és ami­ért Regős Ist­ván ké­pei olyan sze­ret­ni­va­ló­ak. Akár­csak gyö­nyö­rű új al­bu­ma, amely a művész saját kiadásában jelent meg.