Ismeretlen ismerősök - Charlotte Perriand
Szerző: Rothman Gabriella
Ha számba vesszük a modernizmus meghatározó alkotóit, döntő többségben férfiak neve sorjázik majd egymás után. Annak ellenére, hogy a gyengébb nem hasonlóan tehetséges tervezőkkel dicsekedhetne, szerepüket ma még meglehetősen alulértékelik. A francia Charlotte Perriand azonban azon kevesek közé tartozik, aki az erőteljes férfidominancia ellenére – a gépkorszak esztétikáját meghonosítva a lakberendezésben – egy stílus jelképeit, a modernizmus ikonjait alkotta meg.
A modern formatervezés egyik legizgalmasabb alakja 1903-ban született Párizsban. Alig 18 évesen iratkozott be az iparművészeket képző Ecole de l’Union Centrale des Arts Décoratifs-ba, ahol a hagyományos esztétikai értékek ellenében, a város utcáin akkoriban látható autók és biciklik váltak érdeklődésének fő témájává és egyre szaporódó alkotásainak fő inspirációs forrásává. A diplomaosztás utáni munkakeresés kissé bizonytalan időszakában ajánlotta figyelmébe egyik ismerőse Le Corbusier-t, aki radikális nézeteit gyakorlati tevékenysége mellett könyv alakban is publikálta. Az 1923-ban született Vers une Architecure (Új építészet felé) és a L’Art Décoratif d’aujourd’hui (Napjaink iparművészete, 1925) olyan írások, amelyek az építészetelmélet máig meghatározó művei. Perriand-ra ugyancsak komoly hatást gyakoroltak, így elhatározta, munkát kér szerzőjüktől. Az akkor 24 éves fiatal lány bekopogott Le Corbusier rue de Sevres-i irodájába és felajánlotta bútortervezői közreműködését. A mester kurta és megsemmisítő válasza ennyi volt csupán: „Kérem, mi párnák hímzésével nem foglalkozunk.”
Azonban pár hónappal később, amikor Le Corbusier és unokatestvére, Pierre Jeanerret az őszi Szalonon meglátta a Bar sous le toit (A bár a tető alatt) címet viselő – kizárólag anodizált alumínium, krómozott acél és üveg felhasználásával készült –, sokkolóan újszerű enteriőrjét, azon nyomban felkérték, hogy csatlakozzon tervezőirodájukhoz. (Figyelemre méltó egyébiránt, hogy a kiállításon szintén részt vevő Le Corbusier saját standját egyedi és drága bőrbútorokkal, illetve az osztrák Thonet gőzölt bükkből készült, jellegzetesen hajlított darabjaival rendezte be!)
Az elkövetkező tíz, közös munkával eltöltött esztendő mindhármuk munkásságában meghatározó szerepet töltött be: Perriand végre tehetségéhez méltó bútortervezői feladatokat kapott, sőt sajátos módon, munkáinak hatására Le Corbusier és Jeanneret építészeti tevékenysége is újabb lendületet vett. Az egyre gyarapodó építészeti projektek részeként – ahogyan Le Corbusier meglehetősen pragmatikusan fogalmazott: egy-egy lakás funkcionális felszereléseként – sorra készültek azok a bútordarabok, amelyek a modernizmus szinonimájaként járták be a világot, és amelyek ma is egyfajta státuszt, designérzékeny szemléletet közvetítenek. A legjelentősebbnek kétségtelenül az a három, 1928-ban készült csővázas ülőbútor tekintendő, amely erőteljes, funkcióból kiinduló felépítésével, radikális, a szó szoros értelmében is szögletes egyszerűségével hívta fel magára a figyelmet. A két fotel, a krómozott acélvázra feszített vászon, illetve a bőr ülésű B301 és a kubusos, testesebb Grand Comfort, mai szemmel is progresszív megfogalmazású darab. Hasonlóan erőteljes karakterű az ellazulásra szánt – egy XVIII. századi ívelt formájú fekvőszék mintájára készült – elegáns pihenőfotel, a B306 is. Ez a bútor nemcsak különleges kényelmet kínál használójának, de a H formára ültetett íves nyugvófelület szögének és a fejtámasz helyzetének változtatásával az ergonómikus bútortervezés egyik kiemelkedő korai példájának is tekintendő. Publikálás céljára több fotót is készítettek ezekről a bútorokról, melyeknek képi megfogalmazása is erősen különbözött a korszak elvárásaitól. Az egyiken például maga Perriand pózol egy „botrányosan” rövid ruhában és acél alkatrészekből készült indusztriális nyakláncban.
Amellett, hogy pályájának alakulásában hatalmas szerepe volt annak, hogy kezdő tervezőként Le Corbusier munkatársa lehetett, vitathatatlan tény az is, hogy a hármójuk nevével fémjelzett bútorok az ő közreműködése nélkül sohasem születtek volna meg. Egyben valószínűsíthető az is, hogy a tervezőiroda belsőépítészeti munkái sem keltettek volna akkora feltűnést, ha nem a Perriand elgondolásaira épülő darabokkal rendezik be őket. Ennek egyik karakteres példája az 1929-es őszi Szalonon bemutatott, az Equipment de l’habitation (Egy élettér felszerelése) címet viselő lakásbelső, amely a modern életmóddal összhangban álló stílusos otthon képét kívánta megjeleníteni. Az alulról megvilágított üvegpadló, amelynek fényét a szintén üveg mennyezet verte vissza, a bőrrel kárpitozott csőbútorok, az ágyról lelógó állatszőr és a szabadon álló zuhany akkoriban kétségtelenül hatalmas feltűnést kelthettek. Ezek a darabok egytől egyig Perriand egyedi szemléletéről árulkodtak, amelyeknek karakterét az új technológiák és a hagyományos anyagok sajátos, mondhatni tudatosan vállalt, akkoriban meglehetősen dekadensként értékelt keverése adja. A harmincas évektől ez a törekvés még jobban felerősödött, különösen azokon az 1931-től már önállóan jegyzett bútorokon, amelyeknél az olcsóbb fával és náddal folytatott kísérletek elérhető árú, mégis különleges tárgyak létrehozását célozták.
Charlotte Perriand pályájának meghatározó szakasza zárult le 1937-ben, amikor elhagyta Le Corbusier stúdióját. Bár ezután készült munkái sem kevésbé jelentősek, mégis lényegesen kisebb publicitást kaptak. A párizsi művészeti élet dinamikus résztvevőjeként sokakkal állt baráti, később munkakapcsolatban is. Fernand Légerrel például 1937-ben közösen mutatkoztak be a párizsi expón, nem sokkal később pedig Jean Prouvéval és George Blanchonnal kezdett közös építészeti praxist. Együtt készítették el egy előgyártott alumínium elemekből összeállítható ház prototípusát, és természetesen bútorokat is terveztek. 1940-ben Le Corbusier egyik építész barátjának felkérésére Japánba utazott, mint formatervezési tanácsadó, hogy olyan tárgyak létrejötte fölött bábáskodjon, amelyek segítik az ázsiai országot az európai piacok meghódításában. Japán hadba lépését követően azonban, mint nem kívánatos személyt kiutasították az országból, ám mivel a tengeri blokád miatt Franciaországba nem térhetett vissza, kényszerűségből Vietnámban telepedett le. Az itt eltöltött idő alatt a helyi kézműves, fafaragó és szövési technikákat tanulmányozta, amelyek építészeti, belsőépítészeti és formatervezői munkáira egyaránt nagy hatással voltak. Jelentősen megváltozott térkezelése, egyre gyakrabban tervezett több funkcióra alkalmas kisméretű helyiségeket, amelyeket tolóajtókkal választott el, és amelyeket természetes anyagokból készült, kifejezetten puritán bútorokkal rendezett be. Amikor 1946-ban visszatért, újult erővel látott ismét munkához. Természetesen folytatta a Jean Prouvéval megkezdett együttműködést, sőt egyre több egyéni felkérést is kapott. Az ötvenes években a hangsúly továbbra is a belsőépítészeti feladatokon volt, melyek közül az egyik legjelentősebbel, az 1950-ben elkészült marseille-i Unité d’Habitation beépített konyhája prototípusának megtervezésével, személyesen Le Corbusier bízta meg. Ezeket olyan hasonló nívójú feladatok sora követte, mint az Air France 1957-ben elkészült londoni, majd 1959-ben befejezett tokiói irodája, az ENSZ genfi székházának konferenciaközpontja, illetve az Unesco párizsi központjában található teázókert. A hatvanas évek végén egy – közel tizenöt évig tartó – komplex építészeti projekt eredményeként, a franciaországi Savoy Les Arcs nagyszabású téli üdülőközpontja valósulhatott meg.
Az idősödő Perriand késői évei hasonlóan aktívan, mégis lényegesen csendesebben teltek. Ennek az időszaknak egyik gesztusértékű eseménye az egyik legismertebb olasz bútorgyárhoz, a Cassinához kapcsolódik. A nyolcvanas évektől kezdődően segítette tanácsaival az 1965-ben útjára indított I Maestri sorozat gyarapodását. Az egyedülálló projekt keretében a XX. század bútortörténetének jelentős darabjai kerültek ismét forgalomba, elősegítve, hogy azok ne csak múzeumi tárgyként, de a kortárs enteriőrök integráns részeként élhessenek tovább. A designtörténet legjelentősebb tervezőinek, Frank Lloyd Wright, Mackintosh, Rietveld és természetesen a Le Corbusier-Perriand-Jeanneret trió bútorainak újragyártott példányai mellett a sor Charlotte Perriand önállóan jegyzett munkáival gazdagodott. A számozott példányokból álló kollekcióban összesen hat, 1927–1972 között tervezett bútordarab szerepel, amelyek újragyártásának előkészítésében Perriand még igen, de piacra kerülésében már sajnos nem vehetett részt.
Charlotte Perriand kétségtelenül a XX. századi formatervezés egyik legizgalmasabb alakja. Bár a designtörténetbe leginkább elegáns, modernista csőbútoraival írta be magát, pályája folyamatos íve, egyéniségének vibráló karaktere és magabiztossága mégis a legnagyobb hatású alkotók sorába emeli. Tervezői szemléletét tekintve igazi csapatjátékos volt, aki mukáit egy sok-sok összetevőből álló koherens egység részeként képzelte el. Önmagát sem építésznek sem bútortervezőnek nem tartotta, inkább olyan alkotóként aposztrofálta magát, aki minden lehetséges eszközzel a lakáskörülmények jobbításán fáradozik. Ahogyan épületei is szigorúan funkcionálisak voltak, úgy bútorait is minden esetben meghatározott helyre és funkcióra szánta, amelyek mint legendás klasszikusok, ma is kitüntetett pozíciót élveznek a jelenkor tárgykultúráját meghatározó alkotások sorában.
