Is­me­ret­len is­me­rő­sök - Jo­sef és An­ni Al­bers mun­kás­sá­ga

Szer­ző: Roth­man Gab­ri­el­la

A Ba­u­ha­us két­ség­te­le­nül a XX. szá­zad leg­meg­ha­tá­ro­zóbb mű­vé­sze­ti és ipar­mű­vé­sze­ti is­ko­lá­ja és moz­gal­ma. A tö­meg­ter­me­lés és a mér­ta­ni egy­sze­rű­ség ál­tal meg­ha­tá­ro­zott funk­ci­o­na­lis­ta esz­té­ti­ka olyan al­ko­tá­sok lét­re­jöt­tét ered­mé­nyez­te, ame­lyek mö­gött jó né­hány nagy­ha­tá­sú ter­ve­ző­-óri­ás állt. Raj­tuk kí­vül azon­ban szá­mos, nem ke­vés­bé je­len­tős al­ko­tó is te­vé­keny­ke­dett az is­kola ke­re­te­in be­lül, akinek mun­kás­sá­ga ed­dig ér­dem­te­le­nül ke­vés fi­gyel­met ka­pott.

    Az 1920-as évek­től kez­dő­dő­en az egy­re na­gyobb te­ret hó­dí­tó prog­resszív irány­zat a min­den­na­pi kör­nye­zet alap­ve­tő meg­re­for­má­lá­sát te­kin­tet­te cél­já­nak. A funk­ci­ó­ból ki­in­du­ló tár­gyal­ko­tás, a jó­zan ge­o­met­ria és a tisz­ta szí­nek su­gall­ta új­ke­le­tű egy­sze­rű­ség olyan szem­lé­let­té/áram­lat­tá vált, amely a Ba­u­ha­us fa­lai kö­zött nyer­te el le­gát­gon­dol­tabb és leg­ki­fi­no­mul­tabb ki­fe­je­zé­si for­má­ját.
    Eb­ben a rendkívül ins­pi­ra­tív kö­zeg­ben és kre­a­tív mű­hely­ben olyan ki­vé­te­le­sen te­het­sé­ges épí­té­szek, kép­ző- és ipar­mű­vé­szek al­kot­tak és ok­tat­tak, akik ké­sőbb vi­lág­ra­szó­ló kar­ri­ert fu­tot­tak be. Bár Bre­u­er Mar­cell, Lud­wig Mi­es van der Ro­he vagy Wal­ter Gro­pi­us am­bíci­ó­i­val és te­het­sé­gé­vel ke­ve­sen kel­het­tek ver­seny­re, több ha­son­ló­an ní­vós ter­ve­ző ho­zott lét­re ma­ra­dan­dó ér­té­ke­ket sa­ját, szű­kebb szak­te­rü­le­tén be­lül. Az utób­bi évek­ben ezek­nek a mű­vé­szek­nek a mun­kás­sá­gát egy­re na­gyobb ér­dek­lő­dés öve­zi, szé­le­sebb kö­rű is­mert­sé­gük pe­dig hoz­zá­já­rul­hat ah­hoz, hogy még gaz­da­gab­bá és nem utol­só sor­ban ár­nyal­tab­bá te­gye a kor­szak­hoz kap­cso­ló­dó is­me­re­te­in­ket.

    Köz­éjük tar­to­zik a kísér­le­te­ző ked­vű Al­bers há­zas­pár is. Jo­sef (1888-1976) a szug­gesz­tív ta­nár, író, fes­tő és szí­nel­mé­let­tel fog­lal­ko­zó szak­em­ber, aki szá­mos fi­gye­lem­re­mél­tó bú­tort és hasz­ná­la­ti tár­gyat is ter­ve­zett, il­let­ve An­ni (1899-1994) a tex­til­ter­ve­ző, aki­nek gya­kor­la­ti mun­ká­it az anya­gok­kal, szö­vé­si és nyo­má­si el­já­rá­sok­kal va­ló fo­lya­ma­tos kí­sér­le­te­zés, el­mé­le­ti írá­sa­it pe­dig a mű­vé­szet jel­le­gé­ről raj­zolt ha­tá­ro­zott, ma is ér­vé­nyes el­vek jel­le­mez­ték.
    A két mű­vész elő­ször We­i­mar­ban, ter­mé­sze­te­sen a Ba­u­ha­us­ műhelyében, iskolájában ta­lál­ko­zott. Jo­sef, aki Jo­han­nes It­ten osz­tá­lyá­nak hall­ga­tó­ja­ként ele­in­te mű­vé­szi üveg­ab­la­kok ké­szí­té­sé­vel, ké­sőbb pe­dig bú­to­rok és egyéb lak­be­ren­de­zé­si tár­gyak ter­ve­zé­sé­vel fog­lal­ko­zott, több fel­ké­rést ka­pott Gro­pi­us­tól, leg­job­ban si­ke­rült mun­ká­i­ból pe­dig az is­ko­la ön­ál­ló ki­ál­lí­tást is szer­ve­zett.
    Josef Albers volt a Ba­u­ha­us el­ső olyan di­ák­ja, akit fel­kér­tek ar­ra, hogy ok­tas­son is az in­téz­mény­ben. Kez­det­ben Mo­holy-Nagy Lász­ló­val kö­zö­sen ve­ze­tett kez­dő kur­zu­so­kat, majd Bre­u­er Mar­cell tá­vo­zá­sa után rá­bíz­ták a bú­tor­rész­le­get, sőt 1930-tól Mi­es van der Ro­he mel­lett az in­téz­mény igaz­ga­tó-he­lyet­te­se is volt.

    An­ne­li­se Fle­isch­mann (An­ni Al­bers) a szövő­sza­kon ta­nult Pa­ul Klee osz­tá­lyá­ban, ahol igen ha­mar új­faj­ta alap­anya­gok­kal és szö­vé­si tech­ni­kák­kal kez­dett kí­sér­le­tez­ni. Élénk szí­nű ter­vei nyo­mán nem­csak te­rítők és sző­nye­gek, ha­nem lát­vá­nyos fa­li­ké­pek is szü­let­tek, ame­lyek a fel­hasz­nált rézs­zá­lak­nak, ce­lo­fán­nak stb. kö­szön­he­tő­en han­gel­nye­lő, sőt fény­vissza­ve­rő tu­laj­don­sá­gok­kal is ren­del­kez­tek. A nagy­kö­zön­ség ezek­kel a da­ra­bok­kal elő­ször egy So­nia De­la­u­nay ál­tal vá­lo­ga­tott ki­ál­lí­tá­son is­mer­ked­he­tett meg.
    Nem sokáig maradhatak Németországban. 1933-ban a rész­ben zsi­dó szár­ma­zá­sú há­zas­pár az ül­döz­te­té­sek és a Bau­ha­us fe­losz­la­tá­sa mi­att az Egye­sült Ál­la­mok­ba emig­rált. Kar­ri­er­jük Ame­ri­ká­ban nem­csak ki­tel­je­se­dett, de né­mi­képp új irányt is ka­pott.
    Jo­sef az észak-ka­ro­li­nai Black Mo­un­ta­in Col­le­ge-ban a vi­zu­á­lis mű­vé­sze­tek ok­ta­tá­sá­nak fej­lesz­té­sé­re ka­pott fel­ké­rést, de emel­lett egy­re na­gyobb fi­gyel­met szen­telt az abszt­rakt fes­té­szet­nek is. An­ni is ha­son­ló in­ten­zi­tás­sal dol­go­zott.   Szá­mos komp­lex bel­ső­é­pí­té­sze­ti pro­jekt­hez ter­ve­zett kü­lön­le­ges tex­ti­le­ket. Ezek kö­zött is ki­emel­ke­dik a Phi­lip John­son fel­ké­ré­sé­re, Roc­ke­fel­ler New York-i ven­dég­há­zá­ba ké­szí­tett különleges abszt­rakt kom­po­zí­ció, ami a fel­hasz­nált réz- és fe­hér mű­anyagszá­lak­nak kö­szön­he­tő­en éj­sza­kán­ként fé­nye­sen csil­lo­gó, iz­gal­mas fe­lü­let­tel gaz­da­go­dott. Emel­lett ta­ní­tott, sőt szen­ved­élyes és el­kö­te­le­zett stí­lus­ban de­sig­nel­mé­le­ti írá­so­kat pub­li­kált több lapban. Eb­ben az idő­szak­ban a há­zas­pár so­kat uta­zott nem­csak az Egye­sült Ál­la­mo­kon be­lül, de Me­xi­kó­ban is, ame­lyek kö­zül az utób­bi igen nagy ha­tás­sal volt mind­ket­tő­jük mun­ká­já­ra.

    Később, 1950-től nyolc évet Con­nec­ti­cut­ban töl­töt­tek, ahol Jo­sef a Ya­le egye­tem mű­vé­sze­ti is­ko­lá­ja de­sign tan­szé­ké­nek el­nö­ki tisz­tét töl­töt­te be. Közben Gro­pi­us meg­hí­vá­sá­ra részt vett a Har­vard Egye­tem to­vább­kép­ző köz­pont­já­nak bel­ső­é­pí­té­sze­ti mun­ká­i­ban is, il­let­ve szá­mos egyéb, épü­le­tek­hez szo­ro­san kap­cso­ló­dó szob­rot, re­li­e­fet és mo­za­ik­ké­pet ter­ve­zett. Emel­lett szá­mos, ame­ri­kai és eu­ró­pai egye­te­men tar­tott elő­adá­sa, illetve el­mé­le­ti mun­kás­sá­ga ré­vén egy új mű­vé­sze­ti-ta­nár ge­ne­rá­ció ki­ne­ve­lé­sé­ben is akt­ívan részt vett.
    Eb­ben az idő­szak­ban ké­szült a Hom­ma­ge to the Squ­a­re so­ro­zat, amely pá­lyá­já­nak meg­ha­tá­ro­zó ál­lo­má­sa. 1963-ban ­je­lent meg az a neves ta­nul­má­nya, az In­te­rac­ti­on of Co­lo­ur (A szí­nek köl­csön­ha­tá­sa), amelyet  mind a mai na­pig meg­ha­tá­ro­zó sza­ki­ro­da­lomként jegyeznek a szí­nel­mé­let ok­ta­tá­sá­ban a világ számos művészeti iskolájában, egyetemén. Egyé­bi­ránt Jo­sef Al­bers volt az el­ső olyan mű­vész, aki­nek még éle­té­ben (1971-ben) ret­ros­pek­tív tár­la­tot ren­de­zett a Met­ro­po­li­tan Mu­se­um of Art New York­ban.
    An­ni ha­son­ló­an te­vé­ke­nyen dol­go­zott, írás­sal és ter­ve­zés­sel egya­ránt fog­lal­ko­zott. Rend­sze­res köz­re­mű­ködője volt Gro­pi­us nagy­sza­bá­sú pro­jekt­je­i­nek, il­let­ve a ne­ves Knoll cég bíz­ta meg ön­ál­ló de­sig­ne­ri fel­ada­tok­kal. Bár 1970-ben szin­te tel­je­sen fel­ha­gyott a ter­ve­zés­sel, 1990-ben, mun­kás­sá­ga el­is­me­ré­se­ként dísz­dok­to­rá­vá fo­gad­ta a lon­do­ni Ro­yal Col­leg­ge of Art.
    An­nak el­len­ére, hogy az Al­bers há­zas­pár tag­jai kü­lön­fé­le te­rü­le­te­ken, sa­ját for­ma­nyel­vet te­remt­ve, ön­ál­ló­an te­vé­keny­ked­tek, még­is azo­nos el­vek sze­rint al­kot­tak. Ugyan más-más ki­fe­je­zé­si for­mát vá­lasz­tot­tak, ám olyan de­signfi­lo­zó­fi­át dol­goz­tak ki, ami je­len­tő­sen hoz­zá­já­rult ah­hoz, hogy a mo­dern tárgy­kul­tú­ra és be­ren­de­ző­mű­vé­szet a nap­ja­ink­ban jel­lem­ző ar­cu­la­tát el­nyer­hes­se.
    Min­de­ket­ten osz­tot­ták a Ba­u­ha­us esz­mé­it és hit­tek ab­ban, hogy a ben­nün­ket kö­rül­ve­vő tár­gyak ja­vít­hat­ják az élet mi­nő­sé­gét. A mér­nö­ke­szé­ti­ka más el­kö­te­le­zett­je­i­hez ha­son­ló­an, ők is az egyik leg­fon­to­sabb szem­pont­nak te­kin­tet­ték a funk­ci­ó­ból ere­dő szép­sé­get. Olyan hétköznapi tárgyak garmadáját tervezték, amelyek amellett, hogy a modernizmus ihletéséről tanúskodnak, a meg­szo­kott­nál ma­ga­sabb esz­té­ti­kai igé­nye­ket is tá­masz­tot­tak.

    Al­ber­sék tár­gyai ugyan­is amel­lett, hogy ge­o­met­ri­kus for­mák­ból ki­in­du­ló, tisz­ta meg­fo­gal­ma­zá­sú ka­r­ak­te­res mun­kák, kizárólag  a mű­al­ko­tá­sok­ra jel­lem­ző erő­tel­jes exp­resszi­vi­tás­sal is bír­nak. Több évtizedes munkájukkal, folyamatosan meg-meg­újuló kreativitásukkal a mindennapi tárgyak olyan művészi minőségű kategóriáját hozták létre, amely egy megváltozott – szellemi és épített – környezet megfelelő kereteként szolgálhatott, és szolgál a mai napig is.
    Bútoraik, textiljeik és egyéb alkotásaik státuszt vívtak ki azzal is, hogy a leghétköznapibb anyagok (fa, fém, üveg, selyem, gyapjú) felhasználásával készültek és a stílusos lakberendezés minden szükségszerűségének megfeleltek. Kényelem és hasznosság számukra magától értetődő kritériumok és vezérlőelvek voltak, mégis mindeközben művészi alkotásokat hoztak létre a mindennapok tárgykultúrájában. Így azonban nem­csak egy új­faj­ta szép­sé­gesz­mény meg­szü­le­té­sé­nek válhattak ré­sze­seivé, de az­zal, hogy ké­pe­sek vol­tak ki­von­ni ma­gu­­kat a di­vat vál­to­zá­sai alól – pon­to­san az ipar­mű­vé­szet lé­nye­­gét meg­ra­gad­va –, olyan kons­tans ér­té­ket is te­rem­tet­tek, a­mely nem­csak a Bauhaus progresszivitását reprezentálja, de napjaink minimalista tárgykultúrájának gyökerét, ennek okán pedig a je­len tár­gyi vi­lá­gá­nak egye­te­mes for­ma­nyel­vét is je­len­ti.
    Ket­tő­jük mun­kás­sá­gá­nak be­mu­ta­tá­sá­t mintha a világ is időszerűnek érezné.  Műveikből a Co­o­per He­witt Na­ti­o­nal De­sign Mu­se­um szer­ve­zett ret­ros­pek­tív ki­ál­lí­tást, amely 2005. feb­ru­ár 27-ig lá­to­gat­ha­tó New York­ban, il­let­ve Jo­sef Al­bers Hom­ma­ge to the Squ­a­re cí­mű so­ro­za­tá­nak né­hány da­rab­ja a Bri­tish Mu­se­um Ma­tis­se to Fre­ud című tár­la­tán is lát­ha­tó 2005. ja­nu­ár 9-ig.