Kés­sel, vil­lá­val – rö­vid evő­esz­köz­tör­té­net

Szerző: Roth­man Gab­ri­el­la

A met­szett kris­tály­po­ha­rak és a fi­nom, csak­nem át­lát­szó por­ce­lá­nok mel­lett a ki­fé­nye­sí­tett ké­sek, vil­lák és ka­na­lak is el­en­ged­he­tet­len ré­szét ké­pe­zik a te­rí­tett asz­tal­nak. A mí­ve­sen meg­for­mált evő­esz­kö­zök nem­csak a gaz­da­gon dí­szí­tett te­rí­ték egyen­ran­gú ele­mei, de már több év­szá­za­da a ven­dég­lá­tó gaz­dag­sá­gát és tár­sa­dal­mi po­zí­ci­ó­ját is rep­re­zen­tál­ni hi­va­tot­tak. Fej­lő­dés­tör­té­ne­tü­ket nyo­mon kö­vet­ve nem­csak a tech­ni­kai hal­adás, de a stí­lus és a di­vat vál­to­zá­sai is jól tet­ten ér­he­tők, hi­szen az egy­szerű, gép­pel pré­selt da­ra­bok­tól kezd­ve a pa­zar, tö­mör ezüst vagy ara­nyo­zott vál­to­za­to­kig a vá­lasz­ték sze­met gyö­nyör­köd­te­tő­en szé­les.

    Az evő­esz­kö­zök kö­zül a kés hasz­ná­la­tá­ra van­nak a leg­ko­ráb­bi tár­gyi bi­zo­nyí­té­ka­ink, hi­szen már az ős­em­ber is több­fé­le cél­ra hasz­nál­ta az ét­ke­zé­sen kí­vül is. A ka­nál ké­sőbb, Ró­ma ural­ma ide­jén ter­jedt el, je­len­le­gi for­má­ja azon­ban csak hosszú év­szá­za­dok alatt ala­kult ki, min­dig az adott kor ét­ke­zé­si szo­ká­sa­i­nak és stí­lu­sá­nak meg­fe­le­lő­en mó­do­sít­va. A kö­zép­kor­ban hasz­nált ka­na­lat rend­sze­rint fém­rúd­ból ké­szí­tet­ték, amit a két vé­gén olyan szé­les­re és la­pos­ra ka­la­pál­tak, hogy ki­csi „edényt“ for­máz­hat­tak be­lő­le, majd a ru­dat kö­zé­pen ket­té­vág­va két ka­na­lat kap­tak. Ezek­nek a fü­gefor­má­jú, rö­vid nyelű ón- vagy réz­ka­na­lak­nak a vé­ge­i­re a XVI. szá­zad­tól kezd­ve ap­ró – fő­ként bib­li­ai sze­mé­lye­ket for­má­zó – fi­gu­rá­kat il­lesz­tet­tek, ezért apos­tol­ka­na­lak­nak is ne­vez­ték őket. Ké­sőbb az ezüst­ből ké­szült vál­to­za­tát ki­fe­je­zet­ten nász­aján­dék­nak vagy ke­resz­te­lő­a­ján­dék­nak szán­ták. (Eb­ből a kor­ból szár­ma­zik egyéb­ként az a ré­gi an­gol mon­dás, amit a jó­mó­dú csa­lá­dok sar­ja­i­ra utal­va hasz­nál­tak: ezüst ka­nál­lal a szá­já­ban szü­le­tett.) A vil­la hasz­ná­la­tá­nak kez­de­te  ugya­ner­re az idő­szak­ra, a XVI. szá­zad­ra te­he­tő. Eu­ró­pá­ban fel­te­he­tő­en az ola­szok ter­jesz­tet­ték el, és ele­in­te fő­ként desszer­tek fo­gyasz­tá­sakor hasz­nál­ták. Az evő­esz­köz eb­ben a kor­ban még ki­fe­je­zet­ten szem­élyes tárgy­nak szá­mí­tott; a ké­sek­hez, az egy­szem­élyes kész­le­tek­hez do­boz­ka vagy bőr­tok tar­to­zott.

    A te­rí­tett asz­tal kel­lé­ké­vé csak a XVII. szá­zad­tól vál­tak a kü­lön­fé­le evő­esz­kö­zök, me­lyek ki­a­la­kí­tá­sa és dí­szí­té­se ek­kor­tól már igen nagy vál­to­za­tos­sá­got mu­ta­tott. Az 1600-as évek di­vat­ja sze­rint a ka­na­lat, vil­lát és kést hát­ol­da­lá­val fel­fe­lé he­lyez­ték az asz­tal­ra, mi­vel er­re a fel­ére ütöt­ték a ven­dég­lá­tó csa­lád cí­me­rét. A ka­na­lak és a vil­lák nye­lét en­nek meg­fe­le­lő­en for­mál­ták fel­fe­lé ka­nya­rít­va, hogy biz­to­san fe­küd­je­nek az asz­ta­lon. Ké­sőbb a te­rí­té­si di­vat vál­to­zá­sá­val és az egy­re gaz­dag­ab­ban dí­szí­tett min­ták meg­je­le­né­sé­vel meg­for­dí­tot­ták az ev­ősz­közt, azok „szeb­bik fe­lét” mu­tat­va a ven­dé­gek­nek. Már nem csu­pán a de­ko­rá­ció vált do­mi­náns­sá, de ki­a­la­kult a mai­hoz igen­csak ha­son­ló for­ma- és arány­rend­szer is: a nyél hosszabb lett, a ka­nál fe­je pe­dig ová­li­sabb for­mát ka­pott.
    Az el­ső össze­han­golt, egy­sé­ges stí­lu­sú, tel­jes evő­esz­köz­kész­le­tek – me­lye­ket már na­gyobb menny­iség­ben is gyár­tot­tak – a XVI­II. szá­zad­ban je­len­tek meg. A leg­nép­szerűbbek, jel­leg­ze­tes for­mai ki­a­la­kí­tá­suk­nak kö­szön­he­tő­en, kü­lön­bö­ző ne­ve­ket kap­tak. A han­no­ve­ri stí­lus­ra a si­ma nyél és a kö­zé­pen kis­sé ki­emel­ke­dő ge­rinc volt jel­lem­ző, a he­gedűstí­lus  pe­dig a he­gedű for­má­já­ra em­lé­kez­te­tő nyél­ről kap­ta a nevét, de igen ked­velt volt az úgy­ne­ve­zett óan­gol stí­lu­sú, ge­rinc­ nél­kü­li si­ma vál­to­za­ta is.

    Egy­re fon­to­sab­bá vált az asz­tal­ra ke­rü­lő éte­lek mi­nő­sé­ge és azok lát­vá­nya, fi­no­mod­tak az ét­ke­zé­si szo­ká­sok és egy­re mí­ve­seb­bek let­tek a kész­le­tek is. A XVI­II. és XIX. szá­zad­ban az ara­nyo­zott és ezüst evő­esz­kö­zök mel­lett nem rit­kán he­lyet kap­tak az eg­zo­ti­kus anya­gok – fes­tett por­ce­lán, ele­fánt­csont vagy kagy­ló­héj­ból ké­szü­lő gyönygy­ház – fel­hasz­ná­lá­sá­val ki­mun­kált da­ra­bok is. Ugyan­ak­kor a ha­gyo­má­nyos ezüst tár­gya­kon so­ha nem lá­tott gaz­dag­ság­ban tob­zód­tak a kagy­ló-, le­vél-, vi­rág- és egyéb mo­tí­vu­mok. De nem­csak a min­ták és az al­kal­ma­zott anya­gok sok­fé­le­sé­ge jel­le­mez­te a kor­sza­kot. Ek­kor fej­lőd­tek ki azok a spe­ci­á­lis, gyak­ran kü­lön­le­ges funk­ci­ót be­töl­tő evő­esz­kö­zök is, ame­lye­ket egy-egy fo­gás el­fo­gyasz­tá­sá­hoz hasz­nál­tak. Ta­lál­ha­tunk köz­tük – mai szem­mel ta­lán fel­es­le­ges­nek tűnő – kü­lön­fé­le lek­vá­ros ka­na­la­kat, sajt­vil­lá­kat, sa­va­nyú­sá­gos csi­pe­sze­ket vagy a má­ra tel­je­sen el­fe­le­dett éte­lek­hez hasz­ná­la­tos esz­kö­zö­ket is.
    Kü­lön­le­ges cso­por­tot al­kot­tak a te­a­i­vás di­vat­já­hoz szo­ro­san kap­cso­ló­dó, ki­fe­je­zet­ten er­re a cél­ra ki­a­la­kí­tott da­ra­bok, me­lyek kö­zül az egyik leg­nép­szerűbb az úgy­ne­ve­zett caddy, a tea ada­go­lá­sá­hoz hasz­nált, szé­les fejű és rö­vid nyelű fi­lig­rán kis­ka­nál volt, mely oly sok­fé­le vál­to­zat­ban ké­szült, hogy a mai na­pig a gyűjtők egyik leg­ked­vel­tebb da­rab­ja.

    A gé­pe­sí­tés el­ter­je­dé­sé­vel a lu­xus­ki­vi­telű esz­kö­zök mel­lett meg­je­len­tek az ol­csóbb anya­gok­ból ké­szü­lő, ke­vés­bé igyé­nye­sen ki­dol­go­zottak is, me­lyek ugyan­csak pré­se­lés­sel, vi­szont ke­ve­sebb ké­zi­mun­ká­val ké­szül­tek. A szá­zad­for­du­lón szá­mos olyan gyá­rat lé­te­sí­tet­tek, amelyek ki­fe­je­zet­ten ér­ték­ál­ló, kézműves tech­ni­ká­val elő­ál­lí­tott, igé­nyes da­ra­bok­ra sza­ko­so­dott. Ilye­nek vol­tak Ang­li­á­ban a Shef­fi­eld kör­nyé­ki gyá­rak, a fran­cia Cris­toff­le, a dán Ge­org Jen­sen vagy az ame­ri­kai Tif­fany & Co.
    Az evő­esz­köz nap­ja­ink­ra a leg­hét­köz­na­pibb, leg­meg­szo­kot­tabb hasz­ná­la­ti tárggyunk­ká vált, ugyanakkor e műfaj  mindig izgatta a  ­ter­ve­zőket. A szecesszió és az art deco számtalan művésze  vál­lal­kozott­ egy-egy kol­lek­ció meg­al­ko­tá­sá­ra, de napjaink formatervezői is kihívásnak tekintik a feladatot.
    An­to­nio Cit­te­rio a finn Hack­man­nak, Marc New­son az olasz Ales­si­nek ter­ve­zett, sőt Ar­ne Ja­cob­sen 1957-ben ké­szült pu­ri­tán kész­le­te  Stanley Kubrick híres, a hatvanas években forgatott 2001 űro­düssze­ia című fil­mjében a fu­tu­risz­ti­kus de­sign jel­ké­pes ele­me­ként je­lent meg.