A Banhofstrassén túl - Séta Zürich nyugati végében

Szerző Pfisztner Gábor

Bár Svájc több világhírű építészt is adott a világnak, az országban mégsem találkozunk lépten nyomon nagyvonalú, látványos és elképeszto építészeti megoldásokkal. Neves szülöttei nagy ívű elképzeléseik megvalósítására inkább keresnek és kapnak lehetőséget máshol, szerte a világban – gondoljunk csak az építészpáros Herzog & de Meuronra vagy a posztmodern egyik legkiemelkedőbb tervezőjére, Mario Bottára, esetleg Bernard Tschumira, illetve Peter Zumthorra, de ebben az összefüggésben nem feledkezhetünkmeg a világhírű Le Corbusier-ról sem.

    Természetesen mégsem tekinthető ez a soknyelvű és gazdag kultúrájú ország építészetileg elmaradott vidéknek. A hagyomány tiszteletének és a régi megbecsülésének köszönhetően, erőteljes a tradicionális architektúra, a játékvasutak modellházait idéző városközpontok és kis települések már majdnem giccsbe hajló, idilli látványa, amely mellett szinte láthatatlan mindaz, ami az elmúlt évtizedekben épült. Igaz, köszönhető ez annak az építészeti gyakorlatnak is, ami nagy alázattal kezeli a környezetet és nem feltétlenül a feltűnéssel, az éles és jellegzetes kontrasztok megteremtésével igyekszik meghatározni magát, eleve lehetetlenné téve minden párbeszédet. A már létező épített környezetből, mint adottságból következik, hogy a látványos és radikális új megoldások csak marginális helyzetekben és helyszíneken valósulhatnak meg, amire jó példa a Renzo Piano által tervezett és Bern mellett felépült Paul Klee központ, vagy az ország egyik legdinamikusabban fejlődő része Zürich nyugati peremén.

    Zürich nem tartozik a nagy európai metropoliszok közé, mégis tagadhatatlan, hogy a svájci nagyvárosok közül egyedül dicsekedhet az ezekre jellemző vonásokkal. Az összhatást tovább tarkítja a hely erősen konzervatív szellemisége és minden újjal szembeni tartózkodó magatartása. A város nyugati negyede, a Zürich-West azonban bizonyos értelemben kivétel. Ez a városrész volt egészen a nyolcvanas évek közepéig az amúgy átlagon felül fejlett, kicsiny ország legjelentősebb ipari központja. A gazdaság szerkezeti átalakulásával viszont az itt „őshonos” iparvállalatok rendre kiürítették üzemcsarnokaikat és irodaépületeiket, és a környék egyre inkább az enyészeté lett. Egy rövid intermezzótól eltekintve, hosszú éveken át nem történt itt semmi. Sem a városvezetés, sem a lakók nem vettek tudomást a helyről és a fokozatosan kialakuló szolgáltatói ágazat sem igényelte a tágas telepeket, a hatalmas belső terekkel bíró üzemcsarnokokat és iparvágányokat. Az ilyen rozsdaövezetek „újrahasznosítása” összetett, nagy körültekintést igénylő településfejlesztési probléma, amelynek megoldása komoly kihívást jelent. Zürich egykori gyárvárosában e „lepukkant” környezethez vonzódó művészek, galeristák és étteremtulajdonosok, kreatív szakemberek és persze a Party- Scene, a DJ bulik szervezői viszonylag rövid idő alatt megfelelő válasszal álltak elő. Egyszerűen megszállták a városrészt és berendezkedtek. Hosszú távra, igazi világvárosi hangulatot csempészve a rozsdásodó szerkezetek és a málló homlokzatok közé. Néhány év leforgása alatt a végromlást váró épületekbe számtalan étterem, klub és néhány szálloda is beköltözött. Ezzel a gyors átalakulással pedig nem csupán az alpesi ország határain belül, de azon kívül is nagy feltűnést keltettek.

    A hely egyre vonzóbb – trendibb – lett, és a fejlődés is fokozatosan elindult. Ebben komoly érdemeket szerzett a város vezetősége is, belátva, hogy csak a magánberuházói, civil közösségi érdekek és szándékok egyeztetésével és kölcsönös tiszteletbentartásával lehetséges olyan új városi tér kialakítása, amely kiegyensúlyozott, ezáltal érdekes, vonzó, eleven és élhető környezetet nyújt az ott élőknek.
    Olyan városfejlesztési stratégia készült, amely megfelelő keretet biztosított az érintetteknek, elkerülve a csupán egyes napszakokban megelevenedő üzleti negyed sivárságát és az alvóvárosoknak már a hatvanas években is nyomasztó ridegségét.  Olyan környezetet álmodtak meg a tervezők és abefektetők, amely egyszerre biztosít jó lehetőséget a munkára, sportolásra, szórakozásra, sőt otthonteremtésre is.

    Ez a megközelítés ugyanakkor összhangban áll a minden új fejlesztés esetében felmerülő fenntarthatóság kérdésével is, ami magában foglalja az iskolák és egyéb közintézmények jelenlétét, a környezetbarát tömegközlekedés kiépítését, a természetet kevésbé megterhelő technológiai megoldásokat valamint azt,hogy az itt élők minél kevesebb utazással tudják végezni mindennapi tevékenységüket.
    Így vált ez az egykor nagy nevű cégek és vállalatok központjait tömörítő konglomerátum egy másik zürichi kerülettel, az Oerlikonnal együtt a gyors és átható változások szinonimájává és jelképévé. A város a hetvenes évek óta először ismét izgalmas és vonzó lett. Ma már vonattal érkeznek ide az ország távoli helyeiről a szórakozni vágyók, továbbá azok, akik maradéktalanul élvezni akarják a város és megújuló negyedeinek döbbenetes sokféleséget nyújtó kulturális és gasztronómiai pezsgését.
    A nagyrészt a XIX. század végén épült gyár- és raktárépületek közül több a kilencvenes években iroda- és lakóépületté alakult át. A korszakra jellemző, lenyűgöző téglaépületek egyszerű és robusztus megjelenését igyekeztek a legtöbb esetben megtartani és minél szervesebben integrálni az új konstrukciókba. Az átalakított tömbökben többfunkciós egységek jöttek létre lakásokkal, irodákkal, üzletekkel és esetenként kisebb-nagyobb rendezvények befogadására alkalmas termekkel. A mára elkészült épületek közt található többek közt a Technopark hatalmas tömbje, valamint a Kraftwerk1 és a Plus5. Az újabb projektek közt szerepel a Maag-torony, a Löwenbräu egykori sörfőzdéje helyén létesülő épületegyüttes, valamint az Escher-Wyss villamosszín.

    A rendkívül gyors átalakulás ugyanakkor azzal is fenyeget, hogy alapvetően megváltozik az az egykor vonzó miliő, amely az elmúlt másfél évtized alatt kialakult itt. Hiszen az első megtelepedők még olyan, városi térben meg-valósítható, sajátos urbánus szabadság vízióját hozták magukkal, amely napjainkra mintha eltűnni látszana.
    Ugyanis az egyre újabb fejlesztések, az egyre fényűzőbb beruházások – a nagy cégközpontok, az irodaházak, az apartmanházak és a loftok – előrevetítik azt a más világvárosokra is jellemző folyamatot, melynek során az alternatív városi létformák idővel háttérbe kerülnek vagy netán teljesen ki is szorulnak. Ez történt a manhattani SoHo-ban és London East End kerületében, vagy Lisszabon kikötőnegyedében, miként a berlini Prenzlauer Bergenben is. Csak fokozatosan és meglehetősen lassan ismerik fel az érdekeltek és érintettek azt, hogy saját érdekük is az alternatív szubkultúra és a gazdag városi jólét egymás mellett létezése, a kettő megfelelő elegye, amitől igazán nagyvárosi, ugyanakkor emberléptékű és élhető marad Zürich nyugati vége, ahol egyelőre még fennáll a status quo, és az itt élők, valamint az ide kívánkozók egyaránt várakozással tekintenek a fokozatosan megújuló negyed kínálta különleges lehetőségekre.